Ez életemben a második táblaavató. Már az első tábla sem volt szokványos – Sugár János és Palotai Gábor alkotása Budapesten, a Keleti Károly utcában. Ez áll rajta: Raoul Wallenberg ebben a házban ült modellt Dombrovszky László festőművésznek; itt készült az egyetlen hiteles portré az embermentőről. Most itt állunk Pannonhalmán egy huzatos átjáróban, a második avatandó táblám mellett, amely szintén embermentésről szól. Pontosabban egy kiszolgáltatott embernek nyújtott menedékről, még pontosabban a menekülő kéréséről, hadd távozhasson menedékéből.

            David Victor Tulman, ahogyan később hívták a „vörös rabbit”, 1919 őszén érkezett a főapátságba, menedékhelyet keresve a Tanácsköztársaság után. Nem tudjuk pontosan, mit tett a kommün alatt, saját bevallása szerint a Vörös Hadsereg önkéntese volt, részt vett a toborzásban, és énekelt is a csapatoknak. Hogy merre járt tavasszal és nyáron, mit látott és kikkel találkozott, arról nincsenek pontos információk. Annyit lehet tudni, hogy Vas megyéből származott, hogy rabbi volt az édesapja, és rabbi lett ő is, s hogy baloldali elköteleződése miatt nevezték, gúnyolták „vörös rabbinak”. Hogy miért pont Pannonhalmára jött, hogy itt kik fogadták, itt tartózkodása alatt hogyan étkezett, hogyan imádkozott, hogyan és kikkel beszélgetett, erről sem lehet sokat tudni. Ami bizonyos, hogy a szerzetesek befogadták, pedig akkoriban elég nagy volt a nélkülözés. Idézet egy korabeli újságból: „A rend hatodfél millió aranykoronáért jegyzett hadikölcsönt, ami úgyszólván semmivé vált. A kommün 12 millió aranykoronát vitt el, a többit pedig a devalváció tizedelte meg.” Mindenesetre a fiatalember kapott enni, alvóhelye is akadt, beszélgettek vele, s egészen a következő év nyaráig itt maradt.

            Történetekből és bizonytalan dokumentumokból tudjuk, hogy távozása után, a két világháború között Tulman bejárta Európát, részt vett a spanyol polgárháborúban, később a francia ellenállásban. Akadnak az interneten párizsi magyar nyelvű újságok, amelyek a második világháború utáni években Toldi Viktor néven említik, és dicsérik bariton hangját. Tulman-Toldy megérte az öregkort, sírja az Olajfák hegyén található. Nem volt híres, emlékműve nem áll sehol, a legtöbb információ, amit az életéről tudni lehet, memoárjaiból származik.

            Mindez pedig már szorosan összefügg az emléktáblával. Hiszen mindaz, amit Tulman életéről tudunk, utólag szinte eldönthetetlenül lebeg a történelmi tények és a fikciók között. Neve, amely a táblán kőbe vésve áll, egy meghatározhatatlan körvonalú alakot fed, vagyis korántsem hiteles portré. Persze ezt itt nem is egy klasszikus emléktábla; a fordulat, hogy rajta a név „kőbe vésve áll”, nem feltétlenül az öröklétre vonatkozik. Itt régi kifejezéssel élve nem „róhatjuk le a kegyeletünket” sem.

            Az itt látható műalkotást KissPál Szabolcs hozta létre, mégpedig egy műegyüttes részeként két évvel ezelőtt, amikor a monostori kiállítótérben archívumokból, gyűjteményekből kiinduló kiállításra került sor. Kutatásának kiindulópontja Várszegi Asztrik még főapátként tartott egyik előadása volt, amelyben a „vörös rabbi” és Pannonhalma kapcsolatáról beszélt. KissPál a pannonhalmi gyűjteményekben és a Zsidó Múzeum archívumában kutatott anyagok után, majd fikciós dokumentumokból, az ismerhető életeseményekhez választott tárgyakból konstruálta-rekonstruálta Tulman pannonhalmi tartózkodásának körülményeit. A mű részét alkotta még egy hangjáték is, ahol a fikció tovább bonyolódott: Tulman és az akkori perjel több mint száz évvel ezelőtt folytatott beszélgetéseit adta elő, illetve formálta át a perjelt alakító Várszegi Asztrik atya, és a Tulman szerepébe belehelyezkedő rabbi, Fináli Gábor.

            A kiállított műegyüttes záróeleme volt az előre elkészített emléktábla, amely hasonló módon a tárgyakhoz és a párbeszédhez, egyetlen biztos pontból indult ki: Tulman pannonhalmi tartózkodásának tényéből. Azonban nem a tény áll a középpontban; Tulman itteni történetének nem az eleje, hanem a vége vésődött kőbe. „Nyissátok ki a kaput” – ez áll a táblán. A mondat önmagába zárva jelenik meg, már az sem derül ki belőle, hogy valaki több mint száz évvel ezelőtt nem bebocsátást kért, hanem ezekkel a szavakkal éppen biztos menedékét akarta elhagyni. A szavak itt kiemelkednek történeti kontextusukból – az eredeti történet valójában már el is tűnik a tábla mögött – és összeolvadnak egy másik, zsoltáros mondattal: „Nyissátok ki nekem az igazság kapuit!”. Persze itt ez sem látszik, és azt sem tudhatjuk biztosan, hogy Tulman rabbi 1920-ban merre kezdte el keresni a helyét a világban.

            Egy klasszikus emlékmű valóban nem így néz ki. Azon hősök lennének megformálva, heroikus tettek említve, nagy események rögzítve. Itt nem egy hősről van szó, nem is hősökről. Nem az áll a középpontban, hogy a bencések beengedték a menekülő rabbit; a menedékkereső tulajdonképpen nyitott kaput talált. Maga a megörökített esemény, a menedék elhagyása pedig nem történelmi léptékű nagy esemény: elindul valaki kifelé a világba, hogy ott keresse a helyét, amely itt, e falak között, legalábbis ideiglenesen biztos volt. De ne feledjük el, hogy kiről van szó. Egy 19 éves fiúról. Amikor ide érkezik, még alig múlt 18. Nem idősebb, mint most az itteni végzős gimnazisták. Mikor elhagyja e házat, túl van ugyan egy háborún, két forradalmon, de mégiscsak egy majdnem gyerek. Tulman sorsának párhuzama több magyar filmben is létezik. Ugyanilyen korú lehet a zsidó fiú, akit a bencések befogadtak a második világháború alatt Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjében. Sándor Pál a hetvenes években készítette el Herkulesfürdői emlék című alkotását. Abban a Tanácsköztársaság után szintén egy fiatal fiú menekül; nem tudjuk, mit tett a kommün alatt; őt is ártatlannak látjuk. Egy szanatóriumban talál menedéket, nővérnek beöltözve. A menedékért egy időre átalakul, átlényegül, s azután el is tudja hagyni biztonságban a szanatóriumot, de a határon ő már nem jut át.

            Nem tudjuk, hogy Tulman álöltözetet öltött-e, nem tudjuk azt sem, mikor ragadt rá a „vörös rabbi” gúnynév. Furcsa, de mai szemmel talán ez a tábla egyik legfontosabb üzenete: hogy rajta áll a „vörös rabbi” kifejezés – mint megbélyegzés. Alig több mint száz évvel ezelőtt keletkezhetett a fordulat, amelyet később, a 20. század folyamán sokakra rásütötték. (Ne feledjük, Tulman szinte pontosan egyidős volt az évszázaddal.) Ha jobban belegondolunk, tekinthetjük ezt az elmúlt évszázadban Európában a legmérgezőbb bélyegnek, amely még ma is képes hatni, mivel különböző előítéleteket és újragerjesztett archaikus félelmeket olvaszt össze. A „vörös rabbi” kifejezés olyan, mintha a múlt történelmi bűneit a hatalom, vagy a mindenkori áldozat szerepének felkínálásával elkábított tömeg egyetlen emberre akarná rásütni. S mintha ez a bélyegzés nem lenne más, mint Franz Kafka Fegyencgyarmaton című novellájában a kivégzőeszköz működése, amely fémtűkkel szúrja, írja, rajzolja bele a büntetés szövegét az elítélt testébe.

            Nem csak azért került a legjobb helyre ez a tábla, mert itt mellette egy nyitott kapu áll, hanem azért is, mert itt mindig van valamilyen légáramlat. A huzatos tér pedig ebben az esetben szimbolikus. A nyitott folyosón az állandó légmozgás nem engedi meg az áporodottságot, vagy másképp fordítva: az előítéletekbe merevedést. Feltételezi és lehetővé teszi a folytonos kölcsönhatást. Ha visszafordítjuk a metaforát: nem engedi, hogy a párbeszéd megdermedjen, hogy a megbélyegzések adott esetben ellehetetlenítsék a menedéknyújtást. Mindez törékeny, mint minden művészi gondolat. Lehúzható, besározható, banalitásokba fojtható. De valójában mégsem az, mert a jó művészetben a gondolat szabad, az útja pedig nyílt terepen vezet.

            KissPál Szabolcs kiállítási műegyüttesében az emléktábla olyan volt, mint egy zárókő. Itt, kikerülve a kapu mellé inkább kezdőpontnak tekinthető. Mégpedig azért, mert mint minden jó emlékmű, a jövőre bízza a feladatot, hogy folyton újragondolja, a későbbi korok előítéleteinek és ítéleteinek fényében újraértelmezze azt a néhány nevet és néhány mondatot, ami rajta áll.

Mélyi József